Miért választja egy vissza húzódó személyiség a
Sztriptíz tánc tanfolyamot nőiességének fejlesztéseként?





Egy számomra nagyon kedves tanítványom élet története a nőiességéről. 40-es korosztályú, édes anya.
Imádttam vele órázni, rengeget tanultam a személyiségéről, és a vele történt élet történeteiből,
melyet most megosztok veled, hogy hogyan is jutott el a felismerésig, hogy ideje cselekednie,
hogy merre is kell elindulnia, majd a cselekvéseivel hogyan jutott el Á-ból, B-be a nőisségének
fejlődési szakaszaiban. Mind ez neked, felismerést, célt, erőt, kitartást, motívációt adhatnak.


"Hiszem, hogy mikor megszületünk akkor már van egy alapszemélyiségünk, ami az évek alatt
formálódik a külső környezetnek való megfelelés, elvárás, visszajelzés, a szülők által belénk nevelt,
minták, hiedelmek, hittrendszerek, az életünk során megélt sikerek, kudarcok, és a többi által.
Alapjában véve csendes visszahúzódó, bátortalan, az eseményekkel sodrodó kislány, majd nagylány
voltam.


Általános és középiskolás koromban nehezen tudtam beilleszkedni, ismerkedni.
Nem kezdeményeztem, nem voltam a társaság középpontja, ennek ellenére szerettem ha társaságban,
emberek között vagyok. Nem volt soha sok barátom, de akik voltak azokra számíthattam.

Ismeretlen környezetben idő kellett míg feloldottam. Ettől feszengtem, befeszültem.
Jellemző volt rám és a mai napig is a maximalizmus.
Ebből eredően ha nem sikerült valami ahogy azt elvártam magamtól, bekapcsolt bennem a
„nem vagyok elég jó” érzés. Ez persze összefüggésben volt és van önbizalomhiányommal is.

Fiatalkoromban azt éreztem kilógók a sorból. Nem éreztem  otthonosnak, magaménak azt a világot
amiben a barátaim osztálytársaim a velem egykorúak mozogtak. Ennek ellenére velük tartottam.
Szórakozni jártam, „bandáztunk” stb. Ami persze jó volt és sok kellemes emlékeim vannak azokról az
időszakokról, de jónéhányszor éreztem azt, hogy mit keresek azon a helyen vagy azoknak az embereknek
a társaságában. Talán mert komolyabb, merevebb, megfontoltabb, feszengőbb, konzervatívabb voltam 
mint Ők.


Összefoglalva „jókislányként” éltem, ezáltal mindig viselkedtem, kontrolláltam magam, így persze nehezen
tudtam magam elengedni, a pillanatot megélni, élvezni. A fent felsorolt tulajdonságaimhoz szerintem az is
hozzájárult amellett, hogy ezek alaptermészetem részét képezték, hogy van egy öcsém.
Én voltam az idősebb a lány.
Sokkal jobban féltettek, ellenőriztek, szigorúbbak voltak szüleim velem, mint vele.
Mai fejjel visszagondolva nem voltam lányos, csajos majd nőies. Ezt értem mind belső és külső tulajdonságaimra
egyaránt. Külsőleg bár hosszú hajam volt, szolidan sminkeltem magam, viszont zártan egyhangúan öltözködtem.
A ruháimmal nem emeltem ki nőies vonásaimat.
Nadrágban jártam, szoknyám szinte alig volt, a cipőim fiúsak mint nőiesek voltak.


Édesanyám mindig mondta, hogy miért nem élek, használom, emelem ki ruhákkal melleimet, karcsú derekamat.
Miért rejtegetem magam? Más örülne ha ilyen alakja lenne.
Ha a szülői mintát nézzük édesanyám nőiesen öltözködött.
Mindig odafigyelt, hogy a felvett ruha összhangban legyen a sminkjével, körmével a felvett kiegészítőkkel.
A minta külsőleg megvolt, viszont ezt nem tudtam beépíteni vagy magamévá tenni, azonosulni vele.
Kislánykoromból, azért vannak olyan emlékeim amikor édesanyám magas sarkú cipőit és ruháit próbálgattam,
kértem, hogy sminkeljen ki, fesse ki a körmömet, amit nagyon élveztem.

Mikor édesanyám és édesapám szórakozni mentek, csodálattal néztem, hogy készülődnek, csinosítják magukat:
fürdés, ruha, smink, hajviselet, parfüm kiválasztása.


Olyan 10-11 éves koromban elkezdtem fogyókúrázni. Nem tetszettem magamnak.
Nagyon kövér nem voltam, azért volt jónéhány súlyfeleslegem. Annyira belejöttem a fogyókúrába, hogy
10 kilót sikerült leadnom 2-2,5 hónap alatt. Aztán nem tudtam abbahagyni. Kórházba kerültem.
1 hónapot töltöttem ott. Anorexia gyanújával kezeltek. Teljesen kifordultam magamból. Majd nagy nehezen
sikerült visszatérnem és normálisan enni. Talán ehez az időszakhoz köthető, hogy azóta mindig kisebb-nagyobb
megszakításokkal sportolok odafigyelek az étkezésemre. Aztán jött a serdülőkor.
Nehezen viseltem testem változásait. Soha nem tudtam elfogadni magam. Mindig hibát találtam magamon.


Igazából a férfiaktól ez alatt édesapámat, és mindazokat a férfiakat értem akikkel kapcsolatom volt,
nem kaptam visszajelzéseket, megerősítéséket, bókokat
amik erősítették volna bennem vagy hogy
elhiggyem ő általuk ha már én nem láttam magamat szépnek,
hogy igen is gyönyörű, szép, nőies vonzó, kivánatos vagyok.
Férfi kapcsolataimban egy személyt tudok kiemelni aki nőként felnézett, dicsért és tiszta szívből szóltak bókjai.
Dicsérő szavai jól estek, de nem tudtam befogadni. Egyik fülemen be másikon ki. Nem tudtam velük mit kezdeni,
mert saját magamat nem szerettem nem fogadtam el és az előző kapcsolataimból szerzett sérülések miatt sem hittem el,
hogy tényleg létezik olyan férfi aki őszintén úgy szeret fogad el, amilyen vagyok és úgy tart szépnek, nőiesnek,
kívánatosnak amilyen vagyok.

Ha már a férfiaknál tartok szerintem nagyon fontos, főleg a nőknél az apával való kapcsolat, minta.

Édesapámmal való kapcsolatomat úgy tudnám jellemezni, hogy mindig is megvolt kettőnk között a 3 lépés távolság.
Kislánykoromban édesanyánk volt velünk legtöbbet. Édesapám sokat dolgozott, alig láttuk öcsémmel.
A vele töltött kevés idő mellett azt éreztem, hogy nem tud velem mit kezdeni, nem találja, tudja a módját,
hogy közelítsen felém, mint lányához. Öcsémmel úgy érzem ilyen gondja nem volt.
Ezt apai nagyapámnál is így éreztem. A kettőnk közötti távolság egyre nőtt az évek alatt.
Felnőtt fejjel vagyis pár éve mióta tudatosan dolgozom magamon, értettem meg kettőnk kapcsolatát:
hogyan működik, ki és milyen az én édesapám.
A szeretetét irántam másképp tudja kifejezni, mint amit én oly sok év alatt vártam tőle. Azt akartam,
hogy úgy szeressen, fejezze ki szeretetét ahogy azt én elképzeltem és nem vettem figyelembe,
hogy édesapám valójában milyen.

Máshogy tudja irántam érzett szeretetét kifejezni, minta azt én elvártam. És ez volt a legnagyobb baj,
hogy elvárásokat támasztottam édesapámmal kapcsolatban, így nem azt kaptam amit „elvártam”,
hanem mást. A”más” nem tetszett, nem fogadtam el, nem néztem mögé, hogy ez is jó. Mivel nem
akartam mögé nézni, megérteni, így hidegnek, érzelemnélkülinek éltem meg kapcsolatunkat.
Édesapám nem olyan férfi aki szavakban fejezi ki érzelmeit, szeretetét sokkal inkább segítségnyújtásban.

Felnőtt fejjel ahogy rájöttem milyen is  ő valójában, megértettem, hogy ő annyit és úgy tud adni nekem
amire ő képes a belénevelt minták, személyisége miatt…… Ehhez persze kő kemény belső munkán
mentem keresztül, mire a fentiekre rájöttem, megértettem és elfogadtam. Ahogy elfogadtam őt,
megbocsájtottam magamnak. Azért volt szükség, hogy megbocsájtsak magamnak, mert haragudtam
magamra, amiért egyedül édesapámat okoltam kapcsolatunk sivárságáért. Pedig nekem is ugyan olyan
szerepem, felelősségem volt ebben, mint édesapámnak. Talán most értem meg rá, hogy ezt meglássam
és változtatni tudjak rajta. Mivel megváltozott bennem édesapámmal kapcsolatban sok minden,
hiszem, hogy ez rá is hatott, így elkezdett változni a kapcsolatunk. Megértőbb, szeretetteljesebb lett.
Van még min csiszolni, de elindultunk egy egymáshoz közelítő, megértő úton.

Amilyen férfi mintát kaptam édesapámtól és ahogy megéltem kapcsolatunkat olyan férfit vonzottam be
az életemben. Ez a férfi gyermekem édesapja volt az első komolyabb kapcsolatom.
Ugyan azt éreztem vele kapcsolatban is, hogy vagyunk egymás mellett 3 lépés távolságban.
Jól elvoltunk és ennyi. Ez a kapcsolat 12 évig tartott, melyből született egy fiú gyermekünk.



Kapcsolatunkban a nőiességem nemhogy kibontakozott volna, elkezdett mélyrepülésbe átváltani.
A párom sem volt a szavak embere, nem tudta kifejezni az irántam érzett érzéseit. Sodródtunk mindketten.
A végén már nem tudtam a kapcsolatba semmit belerakni és nem is akartam. Kevés volt számomra ami
kettőnk között volt. Belülről jött mindig egy érzés, hogy jó helyen vagyok-e ennek a férfinek az oldalán?
Ez az érzés egyre és egyre erősebbé vált. Először elhessegettem a gondolatokat, érzéseket, hogy ez csak
átmeneti állapot, minden kapcsolatban vannak mélypontok. Ez az érzés több év után olyan erőssé vált,
hogy elszántam magam és elmondtam  páromnak, nem tudom tovább együtt folytatni vele.
Ő is és én is másra vágytunk, nagyon eltávolodtunk egymástól…..  stb.
Különváltunk.

Utána jött egy férfi az életembe aki pont az ellenkezője volt a volt páromnak.
Éreztem szavak nélkül is, hogy szeret, a Nő voltam számára, elfogadott olyannak amilyen vagyok.
Ennek ellenére nem tudtam szeretetét befogadni, mintha saját magam akadályoztam volna meg, hogy átadjam magam a szerelemnek,
szeretetnek. Jó néhányszor kibékültünk, összevesztünk. Mindig eljutott egy pontig a kapcsolatunk és onnan nem tudtam tovább menni,
vele együtt haladni. Sok blokk, sérelem védekező mechanizmus, félelem, elfojtás volt bennem, ami miatt saját boldogságomat akadályoztam meg.
Én szakítottam. Küzdöttem saját magammal és nem tudtam jelen lenni a kapcsolatban, ezért döntöttem a szakítás mellett.
Persze a szakítás után még jobban szenvedtem, de akkor úgy gondoltam, mivel szerettem nem érdemli meg azt a fajta viselkedést,
hozzáállást amit akkor tudtam nyújtani. Úgy éreztem vissza kell találnom önmagamhoz, ahhoz hogy azt tudjam nyújtani magamnak
és a másik félnek is amiben mindketten kölcsönösen jól érezzük magunkat.


Azóta nem volt komolyabb kapcsolatom, sőt.
Néhány férfit engedtem be az életembe, de mindegyiket kudarcnak csalódásnak éltem meg.

Viszont ha más nézőpontból nézem ezeket a kapcsolatokat sokat tanultam belőlük.
Mindig azt hittem én vagyok a hibás, „nem vagyok elég jó”.

Azt éreztem kihasználnak, nem értik a férfiak amit kommunikálok feléjük, nem vagyok elég izgalmas, nőies, szexi, érdekes.
Reménykedtem, hogy a következő más lesz, így valamilyen szinten megalkudtam, feladtam magam, bele mentem olyanokba amit nem is akartam.


Nem figyeltem testem, lelkem, belső hangom jelzéseire, pedig azok mindig jeleztek. Most már tudatosabban próbálok figyelni.
Mit érzek vagy nem érzek. Jobban tisztelem, szeretem magam, ami szerintem fontos, hogy el tudjuk dönteni kit engedjünk
vagy ne engedjünk be az életünkbe.


25 éves koromban megszületett a gyermekem. Beleestem a szülés utáni depresszióba.
Nagyon lefogytam. Nem örültem senkinek és semminek.
Úgy éreztem elvesztem, értelmetlennek láttam az életem. A párom nem értette viselkedésemet
és a családtagjaim sem. Egyre mélyebbre és mélyebbre kerültem. Segítséget nem kaptam csak azt, hogy
milyennek kéne lennem, örüljek a gyermekemnek, hova fogyok, hogy nézek ki, és ehhez hasonlókat.
Ez az időszak kb. 2 évig eltartott.
A páromtól nem kaptam meg azt a fajta támogatást, ami jól esett volna.
Úgy éreztem a gyermekünk a mindene.

Anyaként nézett rám a párom.
A társat a nőt nem látta bennem, és ekként is viselkedett.
Talán itt kezdődött el a kettőnk közti szakadék megnyílni. Próbáltam válaszokat találni kettőnk kapcsolatának
rendezéséhez. Kérdeztem páromat is, de konkrét válaszokat nem kaptam. Elkezdtem különböző módszereket
kipróbálni. Ezek akkor nem tudatos választások voltak, valahogy olyan emberekkel hozott össze az élet akik
ajánlották vagy saját bőrükön tapasztalták a változásokat a különböző módszerek által. Kipróbáltam a családállítást, kineziológiát, önismereti,
női csoportokat, több féle táncot, tantra programokat, előadásokra jártam és közben elvégeztem egy főiskolát.
A főiskola elkezdése billentett ki a szülés utáni depresszióból. Más ingerek értek, új emberekkel ismerkedtem meg, azt tanultam ami érdekelt.
Kezdtem visszatalálni magamhoz. A főiskola, különböző csoportok, módszereken való részvétel, megélt tapasztalatok,
azok gyakorlatba való átültetése indított el önmagam megismerése, működése útján.


Ez vezetett oda is, hogy rájöjjek, a párommal
való kapcsolatban már nem tudok létezni. Nem tápláljuk egymást.
A testem is jelzett különböző betegségek formájában, és egy belső hatalmas erő vagy hang egyre sűrűbben és erőteljesebben feszített belül,
jelezve, hogy ennek a kapcsolatnak már nincs jövője. A szakítás után átmentem egy önmarcangolásba, önvádaskodásba.
Biztos jól döntöttem,én vagyok a hibás, mindent elrontottam, szétszakítottam egy családot és hasonló gondolatok, kérdések
pörögtek folyamatosan a fejemben. Közben végig éreztem ott legbelül, hogy jól döntöttem.


Ekkor megismerkedtem egy férfival aki volt párom ellentettje volt.


Ebben a kapcsolatban kezdtem el Nőnek érezni magam.
Érezni, felfedezni magam a másik által. Azonban olyan élethelyzetben találkoztunk, amikor hatalmas harcokat folytattam magammal.
Ismét elveszettnek éreztem magam. Utáltam magam. Még az ő szerelme, irántam tanúsított végtelen türelme, megértése, segítsége sem segített.
Ebben a kapcsolatban jöttem rá, hogy mennyi minden van bennem, ami még nem tudott előjönni rejtve van bennem.
Ez a kapcsolat több évig tartott kisebb megszakításokkal. A lelki állapotomat a fent és lent jellemezte.
Úgy éreztem ahhoz hogy élvezni, megélni tudjam az életet és hogy képes legyek befogadni mások szeretetét, szerelmét nagyon össze kell szednem magam.
Félelmeimet le kell küzdenem, sérüléseimet blokkjaimat fel kell dolgoznom, megbocsátani magamnak, szeretni, elfogadni magamat stb.
Nyitnom kell. Amíg nem hozom magam helyre addig nem tudok normális kapcsolatot létesíteni.

A férfival való szakítás után ismét mélypont következett. A mindennapokat túléltem. Nagyon rossz állapotba kerültem. Teljes feladás.
Már a gyermekem
sem érdekelt.
A munkámat éppen, hogy el tudtam látni. Nem tudtam mit csináljak, hova forduljak. Tehetetlennek éreztem magam. A segítség nem segített.
A módszerek nem használtak. Pszichiáterhez fordultam. Gyógyszert írt fel. Kedélyállapotom elkezdett javulni. Megindultam felfelé. Lassú folyamat volt.
Kb. 1 év után sikerült letennem a gyógyszert. Sikerült. Utána jobb volt, de 2-3 évig az elveszettség állapotában voltam. Savanyúan, életuntan éltem az életem.
Úgy éreztem nem segít semmi. Szorgalmasan jártam csoportokba stb.
Persze voltak pozitív hozadékai, sikerei ahova jártam, de átütő eredmény nem akart jönni.



Kb. 37 éves koromban valami megváltozott.
Nem tudom mi, csak következtetni tudok.
Szerintem az a sok magamra fordított idő, tanulás, különböző módszerek általi tapasztalások beértek.
Megint elkezdtem érezni egy belső hatalmas erőt odabent, ami ki akar törni.


Ez az volt, hogy kezdjek el végre élni, tudatos lenni, használni mindazt a tudást amit szereztem
az évek alatt. Egyre jobban befele figyeltem, mi az ami jó nekem, mi  hiányzik, mi az ami örömöt okoz.
Elkezdtem örülni apró dolgoknak.
Kevesebb volt az az időszak amikor lent voltam. Éreztem, hogy nyitottabb vagyok az emberi kapcsolataimban.
Felszabadultabb lettem. Jobban figyeltem testem jelzéseire.
A környezetemtől visszajelzéseket kaptam, hogy mennyire megváltoztam belsőleg és külsőleg egyaránt.




"Ekkor kezdett el bennem megszületni a vágy a sztriptíz tánc tanulásával kapcsolatban"


Külsőleg nőiesebb lettem, és azt élveztem.
Szoknyát, magas sarkút, kivágottabb, színesebb ruhákat kezdtem el hordani.


Ekkor kezdett el bennem megszületni a vágy a sztriptíz tánc tanulásával kapcsolatban.
Fantáziálgattam róla, de mindig elhessegettem. Szerintem neveltetésem és blokkjaim miatt.
Inkább más táncfajtákat választottam. Hastánc, salsa, tangó, zumba.


Észrevettem, hogy a tánc jó hatással van rám.
Igazi örömforrás számomra, ki tudok kapcsolni, élvezem.


De csak vissza-vissza tért, hogy a sztriptíz táncot ki kell próbálnom.
Elkezdtem youtube-on ilyen táncokat nézegetni, tükör előtt próbálni.
Ezzel még jobbam erősödött bennem a vágy, hogy kipróbáljam, elmenjek egy tanfolyamra.
Aztán felfigyeltem az ezzel kapcsolatos szégyen érzetemre.
Megint hagytam az egészet. Elnyomtam magamban.
Viszont megint elkezdtem érezni azt a belső erőt ami már régóta ott tombolt bennem,
és eljutott arra szintre, hogy kitört.
Így elkezdem tanfolyamokat nézni.

Ekkor megfigyeltem magamban, hogy átjár a félelem. Mi van ha rossz helyet, tanárt választok?
Mi van ha olyan tanfolyamot választok ami kamu, elveszik a pénzem, nem lesznek megtartva az órák,
nem jelenik meg a tánctanár, nem értő kezekbe kerülök, és ezekhez hasonló gondolatok cikáztak bennem.
Majd a szégyenérzet is feltört.
Mit szólnak mások, a családtagjaim? Ilyen táncot "azok" a lányok táncolnak.
Felülkerekedtem a fenti érzéseimen.
Feltettem magamnak a kérdést: - Szeretnék sztriptíz táncot tanulni?
Igen.



"Mit adhat nekem a Sztriptíztánc tanulása?"

Mit adhat nekem?
Önmagam elfogadásában előrelépést, nőiességem magasabb szintű megélést,
testemhez való pozitívabb hozzá állást, gátlásaim levetkőzése,
férfiakkal való kapcsolódásaim során megélt „nem vagyok elég jó” érzés levetkőzése…..

Érdekel más véleménye?

Nem. Az a fontos Én mit akarok.
Ha nem próbálom ki, akkor nem is tudom meg mit adhat. Van választásom.
Ha elkezdem és nem tetszik abba is hagyhatom.

Számomra ez egy kicsit arról is szólt, hogy meg merjem lépni és elkezdjem a sztriptíz táncot,
hogy ez egy újabb olyan lépés, ami a komfortzónám átlépéséről szól, merjem azt csinálni,
amit ott legbelül érzek, hogy az is én vagyok, akár mások számára nem vagy kevésbé elfogadott.
Önmagam felvállalása is ez egyben.




Igy kerültem kapcsolatba az M. FORCE-al:

A keresgélések alkalmával az internet mindig az M. Force-t hozta fel.
Más táncstúdiókat is felhozott az internet kerső, de kimondottan ami, így hirdeti magát,
mint az M. Force olyat nem.

Hiszem, hogy véletlenek nincsenek. Ide kell jönnöm.

Az elhatározás után kb. 3-4 hét kellett mire a telefont felvettem, és tárcsáztam a telefonszámukat.
Azért vártam még ennyi időt, mert bátortalan voltam, valamint azt éreztem, mint akinek a fejében két
ellentétes hang vitatkozik, és próbálják meggyőzni egymást, hogy miért jó, és miért nem jó a sztriptíz
táncot elkezdenem tanulni. A két hang közül végül az győzött aki hajthatatlanul azt suttogta,
hogy „ menjek”.

A telefon tárcsázása után Perlaki Kata vette fel a telefont.
Mikor felvette nagyon zavarban voltam, hogy is kezdjem el a mondatot. Aztán valahogy sikerült.
Már nem is annyira tudom miket mondtam, kérdeztem a tanfolyammal kapcsolatban.
Arra viszont emlékszem a telefon másik végéről Kata hangja megnyugtató volt számomra.
Kérdezett néhány dolgot rólam, röviden elmondta mit vigyek, hova menjek, hogy fog a tánc felépülni.
Honnan indulunk és hova érkezünk meg.
Emlékszem még ekkor is kerestem valami kifogást, ami meghátrálásra ösztönzött.
Ez a kifogás a tanfolyam ára volt.
A beszélgetés végén mondtam Katának, hogy még átgondolom és pár nap múlva jelentkezem.
Abban a pár napban próbáltam lebeszélni magam a tanfolyamról és egyben rábeszélni is.
Lebeszélésnél indokaim: Túl drága, másra kell a pénz, elherdálok ennyi pénzt.
Rábeszélésnél az indokaim: Régóta ezt szerettem volna, van ennyi félretett pénzem és megérdemlem,
hogy ezt most magamra fordítsam.
Ettől jól fogom magam érezni, és ha én jól érezem magam az másra is jótékonyat hat, mármint közvetlen környezetemre.

Pár nap múlva felhívtam Katát és mondtam, hogy szeretném elkezdeni a tanfolyamot.
Megbeszéltük az első óra időpontját. Már izgatottan vártam az első órát.
Nagyon kíváncsi voltam milyen lesz.



Mit kaptam én az M. FORCE Egyéni Sztriptíz tánc tanfolyamától?
Én ilyennek látom az M. FORCE Egyéni Sztriptíz tánc tanfolyamát:


Az első órára megérkeztem. Kicsit feszült, félszeg voltam.
Beiratkozáskor egyösszegben befizettem a tanfolyam teljes összegét, mert én azt éreztem
nekem erre a tánctanfolyamra és az, amit ad szükségem van.


A beiratkozás után azonnal bele is vágtunk a tánctanfolyamom megkezdésébe.
A tánctanárom minden alkalommal Perlaki Kata volt.
Az első táncórámon az alap gyakorlatokat tanultam, amit jól begyakoroltunk.
Az óra végére sikerült csak felengednem.
(Magyarázat: Bennem állandó feszengések, feszültségek, önmagammal való viszályok dulnak,
harcolok önmagammal, s azzal, hogy mind ezt a külvilág érzékeli-e, s látják-e mások is rajtam,
rák jegyűként "a nem vagyok elég jó" szindróma.)

Kata az első táncóra alkalmamat elejétől a végig lendülettel, pozitivitással, mosolygással,
segítő késséggel vitte végig.


Perlaki Kata táncóráin máshogy kezdtem el magamat látni mint idáig.
A gyakorlatoknál másfajta nézőpontból kezdem meglátni testemet, mozdulataimat.
Kata egyfolytában beszélt. A nagybetűs életben megélt tapasztalatait, látásmódját osztotta meg velem,
miután rákérdeztem pár olyan pontra az ő életében ami a nők életében jelentős momentum,
és magammal kapcsolatban is visszajelzést kaptam tőle.
Milyennek lát, mik a benyomásai velem kapcsolatban, mit szeretne erősíteni bennem.
Folyamatosan koordinálta a táncmozdulataimat.

A tánc tanfolyam alatt óráról órára többet tudtam meg magamról, saját magam általi megtapasztalásokból, és Kata által elmondottakból.

Az órák elején mindig kellett egy kis idő míg feloldottam.
(Magyarázat:
Én ilyen személyiség vagyok, félek az emberek negatív szándékaitól, kommunikációitól.)
De Kata ezt gyorsan átlátta, elfogadott engem ilyennek, segített áthidalni ezeket a pontokat.
Felém való kedvessége, nyitottsága minden alkalommal meg nyugtatott.

Kata által sokat tanultam arról, hogy milyen fontos egy-egy mozdulatnak az aprólékos megtanulása
és annak begyakorlása. Ha már kicsit másképp hajlítunk a karunkat, vagy mozdulunk nem lesz olyan
hatása a táncnak, mint amilyet el szeretnénk érni. Sokat kell gyakorolni, hogy magabiztossá váljunk,
zsigerből jöjjenek a tánc mozdulatok.
A kulcsa szerintem az egésznek, hogy elhiggyük magunkról, hogy szexisek, dögösek vagyunk,
meg tudjuk csinálni, és legyen önbizalmunk.

Nekem ezeket még úgy érzem gyakorolni kell, de azt is érzem, hogy elindultam ezen úton.

Az órák alatt érdekes volt számomra, hogy a különböző tánc mozdulatok hatására belül beindult bennem
egy változás. Kezdtem magam szebbnek, nőiesebbnek látni, egyes testrészeimre máshogy tekintek azóta,
mint előtte, mert a táncórák fókuszálnak a lábra, karra, kézújjakra is, amiket jobban elkezdtem szeretni,
és megérteni mi is benne olyan izgató a férfinak....

Kata minden tánc mozdulatnál értelmeztette velem, hogy a különböző tánc mozdulatok, s helyzetek
táncolás közben milyen kecsesek, lágyak tudnak lenni. Minden táncórán folyamatosan koordinálta,
javította a táncmozdulataimat.

Még nem értem a tánctanfolyam végére, olyan három negyedénél tartok.

Mivel nekem jelenleg nincs párom akinek előadjam a sztriptíz táncot, ebből kifolyólag a tanfolyam végén
nekem nem lesz fellépésem a szeretett férfinak. Ez az izgalom, felkészülés most nekem kimarad.
Én önmagam fejlesztéseként, nőiesedésért választottam, és vágtam bele.

Abszolút hasznos volt számomra az M. FORCE tánctanfolyama,
főképpen mentálisan, minden nő társamnak csak ajánlani tudom.


Azt érzem ezen a sztriptíz tánc tanfolyamon nemcsak táncot tanulok, hanem
önismereti, pszichológiai ismereteket is magamról.
Olyan kettő az egyben tanfolyam számomra.
Szeretek ide járni." 





Az olvasottak felkeltette az érdeklődésed a Sztriptíz tánc tanulására?

Keress fel!
És vágj bele Te is!



Kattints az alábbi linkekre, ha többet szeretnél tudni az M. FORCE TÁNCMŰVÉSZETI ISKOLA
Egyéni Sztriptíz tánctanfolyamról:

Sztriptíztánc tanfolyam

 

 

M. FORCE TÁNCMŰVÉSZETI ISKOLA
E-mail: m.force.suli@gmail.hu
Web lap: http://www.m-force.hu
INFO: 06/30/9 896-041